Szívünkben örökre élnek…

A régi oldalamon már írtam erről a témáról, de aztán mivel törlődött, így itt nem foglalkoztam vele. Azonban most úgy érzem, itt az ideje. 

Mindannyian gondolunk elhunyt szeretteinkre. Hiszen mind veszítettünk már el valakit, aki fontos volt nekünk, legyen az barát, távoli rokon, közeli családtag. Talán lehet, hogy nem is ismertük, például nagyszülők meghaltak, mikor még kicsik voltunk. De gondolunk rájuk, nem? Talán elképzeljük, milyenek voltak, a szülők mesélnek róluk, és jó elképzelni a kellemes dolgokat.

Az ösztönzést tulajdonképpen az adta erre a bejegyzésre, hogy mostanában két ember is elhunyt, akik úgymond kapcsolatban álltak velem. Az egyik még körülbelül két hónappal ezelőtt, ő a szomszédnénink volt, amikor még a szüleimnél laktam. Már elmúlt 90 éves, szép kort megélt. Ő ismert engem pici lány koromtól fogva, látott engem felnőni, és nagyon rossz volt hallani, hogy elment. Egy nagyon kedves néni volt, szerintem ebben mindenki egyetértene velem.

A másik személlyel nem álltam közvetlen kapcsolatban, ő egy barátom édesanyja volt. Most halt meg két hete körülbelül. Nem ismertem… De tudni, látni, hallani ahogy ez a barát szenved, mert elvesztette az édesanyját, nagyon szomorú.

Szóval, mindannyian vesztünk el embereket az életünkből. Vannak, akik talán túl korán mennek el, vannak akiknek pedig már lejárt az idejük. Akárhogy, akármilyen körülmények közt történik is, szörnyű dolog, és igazságtalan is. 

Igazságtalan, ha egy fiatal megy el, aki még élhetett volna… Igazságtalan, ha egy ember elveszi a másik életét. De ők mind megkapják méltó büntetésüket.

Tudom, nem mindenkit vigasztal de ők tovább élnek velünk az emlékeinkben. Ők már nem szenvednek, hanem békében alszanak semmit sem tudva a világról. Ha boldogan emlékszünk vissza rájuk, akkor az idő múlásával minden rendbe jön, és nem az a nap él majd az emlékeinkben, amikor elment, hanem az összes többi, amit együtt töltöttünk.