A kedvességnek is van határa

Talán elmondhatom, hogy minden emberben, vagy legalábbis a 90 százalékunkban ott van kedvességnek bizonyos szikrája. Azért írok 90 százalékot, mert bizony vannak olyan emberek a mai világban, akik a kedvesség halvány formáját sem mutatják. Amit talán megtudok érteni, ha esetlegesen olyan sok rossz tapasztalat érte már őket.

Szóval, mindenesetre én még abba a 90 százalékba tartozom. Azonban arra nagyon ki vagyok akadva, ha valaki kihasználja mások kedvességét. És talán ezért van az, hogy az a 10 százalék már nem akar kedves lenni.

Ebben a posztban azonban most azokról beszélnék, akik kihasználják ezt a kedvességet. Mert vannak ilyenek. Méghozzá elég sokan. Főként most a hajléktalanokat emelném ki. Embertársaimnak két csoportja létezik:

1. Nem segít a hajléktalanokon, mondván, menjenek el dolgozni, ne kint kolduljanak és mások pénzét költsék, mert úgyse arra költik, amit mondanak.

2. Illetve a másik csoport, akik segítenek, ha találkoznak egy-egy hajléktalannak és van náluk apró, akkor mindig adnak.

Én az első kategóriába tartozom, lehet ezért engem elítélni, illetve lehet

WeHeartIt

mellém állni is. Talán azért, mert én nem Magyarországon élek, hanem Angliában, és ott más a helyzet. Ott aki akar dolgozni, annak van munkája, az önkormányzat nem is hagyná, hogy legyenek hajléktalanok, csupán el kellene menni hozzájuk, és ők segítenek a szállásban és rövid időn belül munkát is kap az illető, ha AKAR dolgozni. Ezt én onnan tudom, hogy mivel tolmács vagyok, volt már ilyen ügyem, ilyen kliensem, és az önkormányzat segített. Szóval valószínű, hogy én ezért gondolkodom így. Mivel Magyarországon más a helyzet, mások a munkalehetőségek, ezért talán az ember úgy gondolkodik, hogy a hajléktalan nem önszántából lesz az, és segít neki. Viszont ha már nem önszántából lett az és koldulásra kényszerült, akkor ha már adok neki pénzt, akkor ne azt lássam, hogy a szemközti boltban cigarettára költi a pénzem. Ugyanis ez megtörtént, mikor még otthon laktam. Meg olyan is volt, hogy állítólag terhes nő jött oda, hogy pénzt kérjen a pályaudvaron, de közben füstölt, mint a gyárkémény. Vajon milyen terhes az ilyen? Vagy terhes egyáltalán? Az ilyenek igencsak okot adnak arra, hogy az ember ne legyen kedves, és ne segítsen. Mert ha egyszer segítesz, akkor bizony a kisujjad nem elég, a karodat rágják.

Ma viszont olyan történt velem, mint még sosem. Egy kedves barátnőmet látogattam meg tegnap Pécsen. Ma busszal jöttem haza, és felszállt a buszra egy elég csapzott ember. Nem mellém, de a velem párhuzamos ülésre ült le.  Miután elindult a busz, elkezdtem enni, mert a barátnőm csomagolt nekem egy szendvicset az útra. Amikor elkezdtem enni, az ember hozzám szólt. Semmi köszönés, vagy elnézést, hogy megzavarom, vagy valami, hanem csak rákezdte, hogy ő hajléktalan igazából, és hogy most összetudott szedni annyi pénzt Pécsen, hogy Mohácsig eljusson vele, aztán majd ott megint összegyűjt valamennyit, és megy tovább. Én csak néztem, hogy most mit akar tőlem, pénzt vagy most mi van. Elmondta, hogy ő már 2 napja nem evett semmit. Közben kb kinézte a szendvicset a számból. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, mondom megkérdezem, kéri ezt a fél szendvicset, vagy mi? Rendesen elfogadta, majdnem kikapta a kezemből és úgy falta fel, mondom te jó ég. A mögöttem ülő nő rám szólt, hogy hát ez nagyon kedves volt tőlem. Hát mondom tudom, de a “kedves” úrtól éppen egy köszönömöt nem kaptam.

Szóval ezek után mégjobban az első csoportba sorolom magam, és egyáltalán nem érdekel, hogy mi van az ilyen emberekkel. A kedvességnek is van határa, és azt hiszem én rövidebbre szabom ezt a határt….és persze nem fogok többet enni buszon, hacsak nem a férjemmel vagyok. Mert kitudja mikor akarja megint valami jöttment megenni a szendvicsem.