Véget ért az első trimeszter

Hát itt vagyok…megint. Tudom nagyon eltűntem, de eléggé el vagyok havazva, nemcsak a terhességgel, hanem szószerint is, mivel durván havazik nálunk. (Csak a poén kedvéért) 😀 Most már megpróbálok rendszeresebben írni, mivel most már kezdenek helyre jönni a dolgok, elmúlt a hányinger, ezzel már nem kell küszködnöm, de persze ha egy tünet eltűnik, akkor jön helyette hat másik. Hát ez így is van. Hátfájás, lábfájás, derékfájás, fejfájás. Mindenféle fájás, amit eltudtok képzelni. Azonban ennek ellenére meg kell mondjam, hogy most érzem végre azt, hogy sugárzom. Nem radioaktív értelemben persze. 😀 Hanem egyszerűen csak boldog vagyok. Nagyon de nagyon boldog. 

Január 28-án volt a 12 hetes ultrahangunk, ami szuper volt, csodálatos volt látni a picikénket. Annyit mozgott ide-oda, hogy az ultrahangos nő alig tudta megmérni. Mindig forgolódott olyan irányba, ahova nem kellett volna. Ha ennyit fog mozogni a későbbiekben, amikor már érzem a rúgásait, akkor valószínűleg sokat fognak fájni a bordáim. 🙂

12 hetesen és 3 naposan

De nagyon jó volt látni, és nagyon örülök, hogy ilyen kis izgő-mozgó pocaklakóm van. 

Annak sajnos már kevésbé örülök, hogy az epilepsziám miatt extra kezelésre szorulok, olyan értelemben, hogy több ultrahang kell, többször kell nézzék, hogy minden rendben van-e a kicsivel. Az nem zavar, hogy megfigyelik, csak sajnálom, mert epilepsziásan terhesnek lenni nem leányálom. A gyógyszereket összehangolni a terhességgel, hogy a babának és nekem se legyen semmi bajunk. Sokat kell pihenni, óvatosnak kell lenni. De hát ha egyszer ez van, akkor ez van, mi erősek vagyunk, és mindent kibírunk. Az orvosok megnyugtattak, hogy nem lesz semmi baj, csak elővigyázatosság, és én bízom bennük, tudom, hogy egészséges, okos kisbabánk fog születni. 

Amúgy már látszik a pocakom, ahhoz képest, hogy kicsivel múltam 3 hónapos, elég nagy a pocakom. Vannak, akik észreveszik. De én nem bánom, szeretem a pocakomat. 

Szeretettel

Én és Pocaklakó 🙂