Sajnos úgy adódott, hogy egy ideje nem nagyon tudtam írni. Meg kell mondjam, a babavárás kemény dolog. Egyben persze a legcsodálatosabb is. Hiszen amikor érzem, ahogy mocorog, ficánkol, rugdalózik, az mindig mosolyt csal az arcomra, akármilyen hangulatban is vagyok éppen akkor. Szóval ez a része tényleg szép.
Azonban én sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy ahogy nő a baba, úgy anyuci csípője megy tönkre. Pár hete kaptam az első időpontom fizioterápiára. Már párszor jeleztem a védőnőnek, hogy fáj a derekam, a csípőm, meg a hátam, de hát mondták, hogy ez normális, mivel nő a baba. Mondom oké, mert végtére is igaz. Azonban amikor odáig jutottam, hogy kb járni alig bírtam, na akkor mondták, hogy egy fizio időpont nem ártana. Hú de jó! 
Szerencsésnek mondhatom magam, mert rá kb másfél hétre már mehettem is, kaptam olyan korai időpontot. A hölgy, aki kezel, nagyon kedves, fiatal. Megvizsgált, jól megmozgatta minden tagom (már majdnem sírtam), aztán kiderült, hogy nem véletlen fáj a csípőm: kiderült, hogy extrém hajlékony vagyok (ez a fele nem lepett meg, mert tudtam hogy hajlékony vagyok), viszont ahogy nő a baba, úgy az én szép hajlékony csípőm esik szét. Úgy kellett összerakni, nyomni, azért fájt annyira, mert el volt csúszva.
Miután nagyjából sikerült engem összerakni (mint egy Barbie babát), még csináltunk jó pár gyakorlatot, labdával, labda nélkül, és kaptam egy edzéstervet amit naponta kell csinálni. Valamint rendszeres látogató leszek náluk, a terv szerint még a baba után is.
Ahogy látjátok, nem egyszerű a kismama élet. De én még mindig azt mondom, hogy megéri. Minden alkalommal, amikor ránézek az ultrahangos képre, illetve érzem, ahogy mozog a picurkám, az mindig ad egy löketet, hogy igenis végig kell csinálni, és erősnek kell lenni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: