Hogy őszinte legyek, márpedig az leszek, ahogy haladok előre, és nő a pocakom, egyre többen, ismerősök, sőt ismeretlenek is, megtalálnak, és előszeretettel simogatják a pocakom. Én pedig egyre jobban tartok afelé, hogy azt mondjam, “El a kezekkel a pocakomtól!” Nem tudom ki élt meg közületek már ilyet, de az biztos, hogy ha egyszer várandós leszel, akkor a körülötted lévő emberekben mintha felvillanna a kislámpa, hogy “Jé, ott lehet pocakot tapizni!”
Komolyan, hihetetlen. Én amúgy nem vagyok az a fajta, aki taszítja az embereket, igen emberbarát vagyok. Na de könyörgöm, azért mindennek van határa… Legalábbis szerintem. Mert zárójelben megjegyzem, hogy nem magával a pocak simivel van bajom, mert szeretem, de csak és kizárólag a férjemtől. Tőle időnként kérem is 😀 Na de egy idegentől? Kizárt. Szóval, ha én nem kérem, akkor elég illetlen minden “helló, szia” nélkül rátapadni a hasamra.
A kismamák igen érzékenyek, még akkor is ha nem mondják. Lehet, hogy nem fognak rácsapni a kezedre, amikor épp minden előszó nélkül simogatod a pocakjukat, nem mondják, hogy “Hess innen, viszed innen a kezed!”, de hidd el, megtennék. De udvariasak. Én most magamból indultam ki, de persze biztosan akadnak kivételek, akik nem bánják az efféle alkalmi váratlan pocaksimiket. Szóval, akiknek ez ellen nincs kifogásuk, nehogy azt higgyétek, hogy elítéllek titeket emiatt. Dehogyis. Minden kismama tudja a saját határait, korlátait, mi az amit szeret, mi az amit nem, és ez így van rendjén. Ezen posztom csupán üzenet és azok mellett áll ki, akik nem szeretik a mindenféle váratlan pocaksimiket.
Nagy ölelés 🙂 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: