Egy új élet kezdődött

Az olvasóim közül sokan tudjátok, hogy az elmúlt 39 hétben egy kis életet hordoztam a szívem alatt. Ez a kis élet úgy döntött, hogy augusztus 4-én szeretne végre előbújni és találkozni az anyukájával és apukájával. Engedjétek meg tehát, hogy megosszam veletek ezt a csodálatos dolgot. 

Minden kismama erre vár… kilenc hónap izgalmakkal teli várakozás után végre találkozhat a kisbabájával, azzal aki eddig csak belülről hallgatta a hangját és a szívverését és belülről kapálózva rugdalózva jelzett, hogy most már ő is családtag. Az mi picurkánk is nagyon aktív baba volt a pocakomban. 

A terhesség utolsó pár hetét már nagyon nehezen viseltem. Nem nagyon tudtam sétálni, nagyon nehéz volt, alig vártam, hogy végre előbújjon. Sokszor voltam a kórházban, mert már kinyílt a méhszájam, a szülés korai fázisában voltam. 

A szüleim augusztus 4-én reggel 6-kor szálltak fel a géppel, úton voltak hozzánk. Pont miután felszálltak, ahogy feküdtem az ágyban, egyszer csak elöntött valami melegség (mintha bepisiltem volna) 😀 Azonban nem tudtam megállítani, hamar rájöttem, hogy ez bizony a magzatvizem. Gyorsan berohantam a fürdőbe, hogy ne a szoba szőnyegére menjen minden. Közben a férjemet keltettem, hogy akkor indulás a kórházba. Szegény azt se tudta hol van hirtelen, majd kiugrott az ágyból, készülődött, nekem segített a kórház telefonszámát előkeresni, mivel itt előtte be kell telefonálni, mielőtt bemész. Aztán mikor mindennel kész voltunk, megvolt a telefonálás, bepattantunk a kocsiba, és indultunk is. Pont előtte való napokban pakoltuk be a kocsiba a kórházi táskát meg a baba ülést, úgyhogy azokra már nem volt gond. 

A magzatvizem meg csak folyt és folyt…

Hiába használtam tisztasági betétet, voltam betekerve 3 törölközőbe, mire a kórházba értünk (kb 10 perc alatt), addigra tocsogtam a magzatvizben, járni már nem bírtam, olyan fájdalmaim voltak, mivel a baba nyomta már lefele a fejét. Beértünk, azonnal kaptam egy szobát, és megvizsgáltak, azonban még csak 3 cm-re voltam kitágulva. Hamar elértünk a 4cm-hez, ami az aktív szakasz, szóval átszállítottak a szülőszobára. 

Akkor a férjemnek egy időre ott kellett hagynia, mivel a szüleim már leszálltak, és ott vártak a reptéren, már kb 2 órája. Egy darabig nem is tudtunk nekik jelezni, mivel még nem volt bekapcsolva a telefonjuk, majd később végre feltudtuk venni velük a kapcsolatot, hogy ne aggódjanak, mindjárt megy értük a párom, és informáltuk őket az eseményekről.

Az érzéstelenítésről: már reggel kértem a védőnőt, hogy én epidurális injekciót (azaz helyi érzéstelenítést) szeretnék. Nem gondoltam, hogy ebből ekkora kavarodás lesz. Ugyanis az információ valahol elakadt, és én este 5-kor már üvöltöttem, hogy miért is nem kapom meg amit kértem, ugyanis időben szóltam, még 3cm-nél. Erre közölték, hogy nagyon gyorsan kitágultam 10 cm-re, így már nem kaphatom meg, de adhatnak morfiumot, illetve kaptam gázt is. 

Mondom oké, legyen a morfium. Elárulom, hogy annyit ér, mint halottnak a csók… és ráadásul borzasztóan fáj, mikor beadják. Szóval konkrétan kaptam egy injekciónyi semmit, plusz gázt, amitől a vége fele olyan hányingerem volt, hogy már nem használtam. Így a legnehezebb részre, ahová kellett volna érzéstelenítés, nem volt semmim, úgy birkóztam meg a fájdalommal, ahogy tudtam. Aki szült már, tudja, hogy nem egyszerű.

Végül este 7 óra 2 perckor megtörtént a csoda. Megszületett a mi kis gyönyörűségünk, Áron, 3575 grammal, egészségesen, azonnal felsírt. Ahogy mindannyian a szobában. Ott volt bent a férjem, a doktornő, egy védőnő, és anyukám is. Mindannyian meghatódtunk. Amikor megláttam az édes kis babámat, olyan boldogság öntött el, mint amilyen még sosem. 39 hét várakozás, majd hosszú szenvedés után végre láthattuk a kis drágát. Akármilyen sokat is kellett szenvednem érte, egy pillanatig sem bánom. 

És az első fürdés, miután leesett a köldökcsonk. 🙂

Legyen szép napotok 🙂